Kertészeti katasztrófák: kerti törpék mindenhol
A kertészkedés békés, lassú műfaj. Általában arról szól, hogyan gondozzuk a talajt, a növényeket, a színeket, a térarányokat. De vannak pillanatok, amikor az ember rájön: a legnagyobb kertészeti katasztrófák nem a levéltetvek, nem is a lisztharmat formájában érkeznek, hanem váratlanul, a bokrok tövében somfordáló apró lények alakjában. Igen, a kerti törpe-jelenségről van szó. Egyszerű, kedves figura lenne – ha nem kezdene elszaporodni úgy, mint egy különösen szorgalmas csigapopuláció. A dekor kerti törpe először még csak csak mosolyt csal az arcra, aztán megremegteti a sövénnyel határolt lelki békét, végül pedig eléri, hogy az ember naponta elgondolkodjon: vajon a kert az enyém, vagy áttért egy másik, apróbb civilizáció fennhatósága alá?
Először nálam is ártatlanul kezdődött. Egy barátom születésnapomra hozott egy kis alakot, amely állítólag szerencsét hoz a veteményesben. Derűs arc, vörös sapka, kissé bizonytalan festés a szem körül – semmi különös. Azt hittem, jól mutat majd a ribizlibokor mellett. Letettem. Aztán elfelejtettem. Az igazi kertészeti katasztrófák mindig így kezdődnek: egy ártatlan gesztussal. A dekor kerti törpe pedig ott állt, beleolvadt a zöldbe, és úgy tett, mintha öröktől fogva a kert része lenne.
A gondok akkor kezdődtek, amikor úgy éreztem, mintha több lenne belőle. Aki valaha járt már valamelyik nagyáruház szezon előtti kertészeti sorában, az tudja: a kicsiny porcelán- és műgyanta-lakosság próbálja elhitetni velünk, hogy szükségünk van rájuk. Egyik tartja a kezében a locsolókannát, a másik piknikezik, a harmadik vigyorogva ül egy gomba tetején. És mintha hallanád, a szemükből pedig ezt olvasod: „Vigyél magaddal kérlek". A kerted különlegesebb lesz tőlem.” A következő héten már három állt a ribizlibokor mellett. Azt hazudtam magamnak, hogy csak a szél fújta őket oda valahonnan.
Ahogy megszaporodtak, egyre inkább elkezdték uralni a teret. Leírhatatlanul sokféle érzelem kavarog az emberben, amikor arra ébred, hogy a komposztáló mellett egy új, eddig sosem látott figurát talál. Vajon tényleg én vettem meg valamelyik áruházban? Vagy a kert kezdte saját ízlését kialakítani? Akármelyik, kissé nyugtalanító. A kerti törpe lassan mindenhová odakerült: a rózsák közé, a fák tövébe, a terasz lépcsőjének szélére. Voltak, akik könyvet olvastak. Mások vidáman integettek. Volt, amelyik láthatóan egy halacska farkát húzta maga után, bár hogy minek, azt senki sem tudta megmagyarázni.
Az igazán nagy gondot nem is a mennyiség jelentette, hanem az az érzelmi nyomás, amit egy ilyen apró figura gyakorolni tud az emberre. Mert mi történik, ha egy tájképben valami nincs jó helyen? Arrébb tesszük. De egy kerti törpe más. Úgy néz ránk, mintha lelke lenne. Mintha megbántanánk, ha elforgatjuk, arrébb visszük, netán felrakjuk a padlásra, ahol már nem látjuk. Meglepő, mennyire nehéz döntéseket hozni, amikor egy apró, színes lény bámul ránk az évelők közül.
A helyzet akkor vált igazán szellemesen kétségbeejtővé, amikor a szomszédok is elkezdtek reagálni. Egyikük például átdobott a kerítésen egy figurát, mondván nekem egy egész gyűjtemény sorakozik. Nálam. Aki addig biztos volt abban, hogy mindössze néhány ártatlan dekoráció díszíti a kertet. A következő héten a másik szomszéd somolyogva megjegyezte, mennyire „életteli” a kertem. Gyanítom, nem a futórózsáimra célzott.
A kerti törpe-populáció viselkedése idővel egészen tanulmányozhatóvá vált. Például észrevettem, hogy kedvelik a víz közelségét. A kerti csap környékén, mintha mágnes vonzaná őket, rendszeresen felbukkant egy-egy új példány. A madáritató szélén is gyakran láttam guggolni valamelyiket, doboznyi műhalakkal maga mellett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egyfajta művészi üzenet-e, vagy csak a gyártó fantáziája vetült a kertemre.
Egy idő után azonban történt valami meglepő. Megszoktam őket. Először csak megtűrtem, majd lassan, fokozatosan elfogadtam, hogy ez a kert része lett. A rendezetlenség bája, a véletlenszerűség humora, a túlzásig vitt kedvesség valahogy megtörte a saját szigorú kertészeti elgondolásaimat. Nem akartam többé minden bokrot geometrikus pontossággal formára nyírni. Azt vettem észre, hogy a nagy precizitás és fegyelem helyett a kert lassan elkezdett visszatérni ahhoz, amiért eredetileg szerettem: játékossá vált.
A dekor kerti törpe és társai furcsa módon megtanítottak valamit: a kertben – és talán az életben is – néha szükség van egy kis derűs káoszra. Olyasmire, ami kibillenti az embert a tökéletesség hajszolásából, és megengedi, hogy a térnek egy része egyszerűen szabadon alakuljon. Mert a rend és a rendetlenség között létezik egy kedves köztes állapot, ahol a színes figurák ugyan túl soknak tűnhetnek, de közben mosolyt csalnak minden arra járó arcára.
Ma már nem zavar, ha újabb kerti törpe bukkan fel a bokrok között. Néha még én is megállok egy áruház polcánál, és eltöprengek: talán egyetlen új figura még elférne valahol a fák alatt? Nem azért, mert szükség van rá, hanem mert néha jó megengedni egy kis játékot a világ komoly zöld lombjai között. És így a korábbi „katasztrófa” lassan átalakult: a kert nem elveszett, hanem gazdagabb lett – egy olyan apró civilizációval, amely csendesen őrzi a humor és a könnyedség jelenlétét minden négyzetméteren.
